Ki vagyok? A testem? A tudatom? A gondolataim? Cogito ergo sum – mondotta volt a kételkedő, racionalizmust hirdető Cartesius, ismertebb nevén Descartes, amikor mindent hamisnak látott az őt körülvevő világban. Híres megállapítása szerinte a hamis észlelése maga a lét magyarázata. Nem túl optimista filozófiai szemlélet, miszerint az vagyok, aki észleli a rosszat maga körül. Vagy inkább vagyok Platón érzékelésen alapuló lénye, esetleg Arisztotelész materialista képződménye? Egy növekedő majd semmivé váló anyaghalmaz, vagy sok-milliárnyi okos, élő sejt összehangoltan működő, mégis megfejthetetlen csoda-szerkezete? Nem tudományos fejtegetés következik, csak gondolatébresztő: melyik lehet önállóan, leginkább az a részünk, amelyre azt mondhatjuk: ez vagyok én.
Néhány napja egy kis animációt néztem meg a sejtekről, és annyira megtetszettek a felvetések, hogy írásra késztettek. Kezdjük azzal, hogy, amikor megszületünk sejtjeink (az örökölt DNS sorral) képesek egy új életet megszervezni, átörökíteni, növekedési, fejlődési pályára állítani. Az új kisember egy ideig minden szükséges anyagot az édesanya testéből kapja, de ő mégis egy külön lény. Mikortól lehet azt mondani, hogy ez már ő, és nem az édesanyja? Aztán sejtjeink valami általunk elképzelhetetlen módon osztódnak, élnek, majd meghalnak. Teljesen önálló életük van. És itt jön a film által felvetett egyik lényeges kérdés. Amikor egy szervet átültetnek, meddig a donor szerve és mikortól a befogadóé? Változnak-e a sejtek beültetéskor? Mi van a vérrel, az átömlesztettel, a plazmával? Mivel gyakran adok vért felmerült bennem, hol járhatott, mit segíthetett vagy éppenségre ronthatott el a vérem? Hogyan alakult ott az állítólag igencsak plasztikus DNS, és miért pont úgy?
A kérdések sora végtelen. Sejtjeink – szintén kutatások alapján – nagyjából hét évente teljesen lecserélődnek, tehát egy idő után a születésünknél létező, működő gének közül már egyetlen egy sem él. Akkor ugyanaz vagyok-e most, sok-sok évesen, mint akinek születtem, vagy ez már egy másik személy? Hogyan adják át a „tudást” a sejtek egymásnak mielőtt végleg elpusztulnak?
Egy pszichológus nemrégiben a transzgenerációs „téglákról” beszélt. Azokról az őseinktől megörökölt terhekről, amelyeket magunk is hordozunk egy életen át, és tovább is adjuk gyermekeinknek. Bennem élnek őseim örömei és nyomorúságai, testi és lelki adottságai. Vagyok, aki vagyok, akik ők voltak, akik utódaim lesznek. Vagyok egyszerre múlt, jelen és jövő. Csak azt nem tudom, ebből ki az, hogy „én”?
Összegezzünk: minden sejt él és meghal külön-külön. Mindegyik részem, és mégsem, mert rajtam kívül is tudnak élni. Minden sejtem hordozza magában a múlt tégláit is, a jövő pillangó bábjait. Mégsem tudom, hogy ebben az összetett szerkezetben, ki is az az „én”.
Végezetül gondolkodjunk az utolsón is, a halálon. Mi történik a sejtjeimmel, amikor meghalok? Mit kap belőlük a föld, a víz, a levegő? Mi történik az amino-savak által alkotott DNS lánccal? Hogyan tűnik el, marad-e belőle valami a földben?
Az emberiség történetében elég jól elkülönül a két nagy, ideológiailag különböző korszak, a Theosz és a Logosz. Isten vagy tudomány; látom, amit hiszek vagy hiszem, amit látok; érzések és hit, anyag és ráció. Melyik az igazi? Mindkettő? Egyik sem? Talán bekövetkezhetne lassan a Holosz, azaz a teljesség. Ahogy egyre többet tudunk (vagy legalábbis azt gondoljuk), egyre világosabb, milyen keveset tudunk valójában. Az viszont egyre biztosabb, hogy jelenlegi ismereteinkkel képtelenek vagyunk megfejteni létünk titkait és azt, kik is vagyunk valójában. Jobb hiányában marad eme halvány sejt-elem.