Komoly dolog az élet. Hát még a halál… hogy is lehetne viccelni ilyesmivel? Pedig szerintem az élet egészen vicces tud lenni, és még az is elképzelhető, hogy a halál sem annyira mogorva. Minap hallgattam Anthony McCarten 2015-ös, TED-es müncheni előadását, és arra jutottam, igenis, az élet mókás dolog. Az újzélandi születésű író, producer nevéhez fűződik több kassza-sikeres film, mint például A mindenség elmélete, A legsötétebb óra és a Bohém rapszódia. Nem túl vidám filmek, mondhatja, aki látta őket. A TED-en előadó Anthony – filmjeivel ellentétben – olyan, mint a napfény egy sötét, viharos éjszaka után. Szellemes, megnyerő és végtelenül vicces. Még akkor is, amikor a halálról beszél. Ebben az írásban az ő gondolatait foglalom össze; nem fordítás csak amolyan kóstoló-szerűség, amely kedvet csinál (hat) ahhoz, hogy az e szösszenetet olvasó meghallgassa majd az eredetit is. Érdemes. A humorról, nevetésről beszél, humorosan, nevetősen.
Nos, először is szóba kerül a németek humorérzéke, amely nem mindig érhető tetten. Teszteli is ezt az első viccel, kéri, csak a németek nevessenek, ha akarnak…
Egy férfi nagyon beteg, már halálán van, fekszik az ágyon, és készül a túlvilágra. Egyszer csak mennyei illatot érez a konyha felől; felesége, akivel már ötven éve élnek házasságban, éppen a kedvenc csokis sütiét készíti. Összeszedi minden erejét, kivonszolja magát a konyhába, és ott látja tányéron a csodás süteményt. Már nyúlna utána, hogy elvegyen egyet, amikor a felesége odarohan és ráüt a kezére:
– Nem szabad, ez a temetésre készül!
A közönség nevet. Meg is állapítja – tudományosan – hogy a németeknek mégiscsak van humorérzékük.
Aki elveszíti a nevetés képességét, elveszíti a gondolkodás képességét – mondja az előadó, aki szerint a legértelmesebb ismerősei a legviccesebbek.
Ugyanis a komolyság nem jó válasz az élet abszurditásaira.
A nagy kérdésekre, például arra, hogy kik is vagyunk valójában, és miért is létezünk, mindeddig megtagadták tőlünk a választ, és emiatt amolyan egzisztenciális nyomás alatt vagyunk, amelyet úgy igyekszünk enyhíteni, ahogy lehet. Például nevetéssel.
Íme a második vicc:
Két idős házaspár sétál az utcán; elől a két nő, mögöttük a két férfi. Ez utóbbiak beszélgetnek. Kérdi az egyik:
– Mit csináltál tegnap este?
– Étteremben voltam. Kiváló volt: finom étel, jó ital és egész kedvező ár.
– Mi a neve az étteremnek?
– Hmm…mi is annak a virágnak a neve? Olyan illatos, szép piros szirmai vannak, és a szárán apró tövisek?
– Az bizonyára a rózsa.
– Hat persze. Rózsa! – kiáltja az előtte haladó párjának. Mi is volt a neve annak az étteremnek, ahol az este vacsoráztunk?
Egy jó vicc ugyanolyan értékes, mint egy Monet festmény vagy Shakespeare valamely szonettje.
A komolyság veszélyes. A társadalomban is. A komolyság, a humortalanság olyan erő, amely korlátoz bennünket, embereket: beszűkíti tudatunkat, megmerevít dogmáinkban, ideológiáinkban, csőlátást okoz. A humor nyitottá tesz, magában rejtve az empátiát, a megbocsátást. Winston Churchill mondta: „Nem értheted meg az élet legkomolyabb részeit, ha nem érted a legviccesebbeket”. Olykor a legsúlyosabb helyzetekben is a humor jelenthet segítséget.
Következik a harmadik vicc:
A Münchenből New Yorkba tartó Lufthansa járat szépen halad az útján, már nincs messze a célállomástól, amikor nagy robbanás hallatszik a jobb oldalon. Megszólal a kapitány (határozottan, erős német akcentussal):
– Höltyeim es urhajim! A hárhmas hajtomü felrhoppant, de nincs ok a pánikrha, négy hajtómű fan, Buuummm, második robbanás.
– Ez az edjes hajtómü volt, de van még…
Buuummm, ismét egy robbanás
-Semmi gond a gép egj hajtómüvel is…
Buuummm a negyedik robbanás.
– Höltyeim es urhaim, fizre fogunk landolni, kerhem köfessek utasitasaimat.
A gépet szépen leteszi a vízre.
– Höltyeim es urhaim, kérem fityeljenek jol arrha, amit mondani fokok: aki tud uszni az szepen, sorhpan menjen ki a jopp szárhnyra, aki nem, az szepen sorhpan a pal szarhnyra.
Az utasok fegyelmezetten követik a kapitány utasításait. A kapitány megjelenik kis gumicsónakban, hangosbemondóval a kezében.
– Höltyeim es urhaim, kerhem figyeljenek jól, akik a jopp szárhnyon fan,(kezével mutatja az irányt). New Yorhk arrha fan, csak harhom tengerhi merhföld, a fiz meleg, a szelirhanj jó, sok szerhencset kivanok. Akik a pal szarhnyon fannak, önöknek köszönjük, hogj a Lufthansza járhatat fálasztottak.
Miért nevetünk? Miért is nevetünk a rossznak tűnő helyzeteken is? Nos, ezzel sokat foglakoztak a filozófusok is: Plató, Freud, Nietzsche, de jó választ egyik sem tudott találni; szerintük azzal függ össze, amikor még őskorunkban, örültünk, hogy sikerült elmenekülni az éhes állat elől. Kissé erőltetettnek hangzik a megállapítás, és egyáltalán nem vicces. Az állatok is el tudnak menekülni, mégis nevetni CSAK AZ EMBER tud. Az a fantasztikus hang, amikor megtelik levegővel a tüdőnk és jobb lesz tőle az élet, a világ…
Jöjjön a negyedik vicc, nagyon régi, középkori…
Gyászmise van temetés előtt a templomban. Mindenki zokog, egy embert kivéve. A mise után a pap odamegy hozzá, és megkérdi: talán nem ismerte az elhunytat? De, ismertem, jön a válasz. Akkor miért nem sírt? Sírtam volna, mondja, de nem tartozom ehhez az egyházközséghez.
Igen, hogy megérthessük a viccet, a községhez, közösséghez kell tartozni. Jó részese lenni, hozzátartozni egy csoporthoz. Jó, érteni és „megértve” lenni.
Egy utolsó poén, nem is annyira vicc, inkább amolyan béke-teremtő javaslat.
Londonban tartott előadást Jackie Mason, híres amerikai zsidó humorista, (a/n nem mindig politikailag korrekt stand-up-os), éppen a második intifáda idején. Sok-sok „humor-bomba” után így szólt:
Most egy nagyon komoly rész következik. (Szinte megfagyott a levegő.) A palesztin helyzetről szeretnék szólni. Meg vagyok győződve, hogy Benjámin Netanjáhú békét szeretne. Valójában már most visszaadná Ciszjordániát a palesztinoknak… De nem teheti meg. Mert már a felesége nevén van.
A főleg zsidó közönség perceken át, fetrengve nevetett. És valahogy a levegő megtelt valamivel, amiben a béke semmi máshoz nem hasonlítható érzése lebegett. A humor békét (is) tud teremteni.
Ha együtt tudunk nevetni, tudunk együtt élni is – mondja Anthony.
Bár a történelem nagyszerű tanár, mi emberek elég gyenge tanulók vagyunk, ezért igazán lényeges, hogy nevetni tudjunk (a/n – önmagunkon is). A nevetés összeköt, összekovácsol minket, embereket. Aki másokat képes megnevettetni, reményt kelt, felkarol, orvos és békességteremtő egy személyben.
Zárásként egy idézet következik, amelyet Anthony McCarten maga fogalmazott meg.
A komédia egyik nézőpont a másikkal való összemérése, egyik érzéssé a másikkal, magasság és mélység, Kelet és Nyugat, fényesség és sötétség, öregség és fiatalság. Két világnézet, két civilizáció összecsapása, mint, amikor két kovakő összeütésével életteremtő szikra keletkezik, és tüzet csihol. A nevetés az igazság házastársa, a dogmák ádáz ellensége, amely a lét posványából aranyat képes varázsolni.
Hogyan szeretnél meghalni? – kérdezte egyik barátja Anthony-t. Kis gondolkodás után ezt felelte:
– Úgy szeretnék meghalni, mint az apám: álmában, csendesen. Nem sikoltozva, mint a mögötte lévő utasai.
A poén maga a csoda, ahol valami meglepő feltárul, és ez maga az örömérzés.
Legyen az egész életünk olyan, mint egy vicc, amelynek a végén van egy jó poén, mint amilyen például a „köszönjük, hogj a Lufthansza járhatat fálasztottak!”.
Maradjunk viccesek, nevessünk együtt. A békességért.
Így legyen!